Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BARANYI TIBOR IMRE: A II. VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSÉNEK ÉS A III. BIRODALOM BUKÁSÁNAK OKAIRÓL ÉS KÖRÜLMÉNYEIRŐL

2010.07.18

"Mein Ehre Heisst Treue" "Hűségem a becsületem"

 

Alaposan ismerve a világ nagy részének „közvéleményét” és köztük ezt az országot uraló szuggesztiók kiterjedt, alattomos és módfelett agresszív voltát, rögtön az elején hangsúlyoznom kell, hogy az alábbi tanulmány, egyszersmind általában maga a Sacrum Imperium folyóirat nem olyasmi, amit bárkinek is kötelező lenne olvasni, netalán elolvasni és előítéleteitől megszabadulva elfogadni. A szóban forgó tömegszuggesztiók fogságában lévő, s e fogságtól szabadulni semmiképpen nem akaró embereknek azt javaslom ne is gyötörjék magukat az alábbi egyáltalán nem jövedelmező s divatosnak is csak explicit fogalomzavarral nevezhető tények, gondolatok és teóriák megértésével, hogy aztán sikertelenségeiknek olyan excrementumok – vagy mások – formájában legyenek kénytelenek hangot adni, mint a legutóbbi „contra sacrum imperium” elnevezésű fæces is volt. E sorok írója most sem kíván senkit meggyőzni gondolatainak helyességéről, főleg nem óhajt senkivel vitatkozni, pusztán a különböző területeken folytatott több évtizedes megismerési eredményeit kívánja közzé tenni egyes elmélyültebb érdeklődők számára. A Sacrum Imperium és a benne publikáló szuverén szerzők egyetlen más orgánuma sem hatalmi ösztönöket szolgáló propaganda; csakis és kizárólag az igazság érdekli, még akkor is, ha az egyes partikuláris szempontokat jó vagy rosszhiszeműen magukévá tévők számára ez olykor az elviselhetetlenségig kellemetlen és elfogadhatatlannak tetsző. Az ilyen emberek részére ma Magyarországon a zsurnalizmus számtalan terméke kínálja szolgáltatásait, ráadásul csekélyebb konzekvenciális távlattal, ami – az eszkatológiai perspektívákat leszámítva – feltétlenül kényelmesebb. Ilyenformán az, aki kimondottan az alábbi téma kapcsán ott jár, hogy például Adolf Hitler „az egy paranoiás szobafestő volt”, vagy hogy „a nácik elgázosították a zsidókat” stb., és ezeket a nagyon eredeti elgondolásait nem hajlandó felülvizsgálni, azt a saját nyugalma érdekében megkérem, hogy hagyja abba e sorok olvasását: most!

* * *

Amikor e helyütt a témában született legkülönfélébb értékű, mérhetetlen irodalom dacára a második világháború kitörésének és a Harmadik Birodalom1, az NSDAP2 és Adolf Hitler vezette Németország bukásának körülményeit és okait tanulmányozzuk, azt is le kell szögezni, hogy a jelen vizsgálat mindennemű reálpolitikai érdektől tökéletesen mentes, teljesen független, szellemi perspektívából kerül levezetésre, továbbá – és a kettő tulajdonképpen összefügg – a jelenkort általánosan – e témával kapcsolatban pedig egyenesen inváziószerűen – uraló szuggesztiók áradatát és minden történelemhamisítást is maga mögött hagyva. Ez úgy lehetséges, hogy kizárólag a megnyilvánulások relatív világa felé fordulás helyett ezúttal is elsősorban azokat a szellemi princípiumokat szem előtt tartva vizsgálódunk, amelyek – lévén univerzálisak – a társadalmi–politikai területen is – afféle, többé-kevésbé tudatos alkalmazásokként – megjelennek, és ilyenformán ez utóbbiak valódi értelmét adják.

Kép

 

Más síkon azt is szem előtt kell tartani az alábbiak helyes megértéséhez, hogy az időtől elidegeníthetetlen minőségi meghatározottság tényéből kifolyólag, a megnyilvánulás fokozódó mennyiségi túlsúlya – egy fokozódó „materializáció” – révén a világciklusban megnyilvánuló ember és a teljes kozmikus környezet (aminek természetesen része a társadalmi–politikai miliő is) folyamatos, involutív változásnak van alávetve. Magyarán a világ (és természetesen az ember) a jelen korban messzemenőkig más, mint akár évtizedekkel, évszázadokkal, netalán évezredekkel ezelőtt, s ez a másság elsősorban egy általános degenerálódással hozható összefüggésbe.3 Ennek tudatában könnyen megítélhetővé válik azoknak a különböző, úgynevezett „történelemfilozófiai” felvetéseknek az értéke és érvénye, amelyek szerint „a történelem ismétli önmagát”, vagy amelyek kizárólag a maguk korának feltételeiből kiindulva próbálnak megérteni régebbi vagy jövendőbeli korszakokat.4

 

Az úgynevezett történelem a Kali-Yuga része; annak végső, a par excellence modernitással többé-kevésbé szorosan összekapcsolható, fokozott elsötétedési szimptómákat, egyre mélyebb dramatikumokat és kríziseket produkáló fázisa. Az elsötétedési folyamatok az idő minőségi determinációjából kifolyólag az általános involúció keretén belül folyamatosan maguk is átalakulnak. A Kali-Yuga előrehaladtával összefüggésben azok az elsötétedési folyamatok, amelyek az asztrológiai Bika jelleg túlsúlyával kezdődtek és a Kos, majd a Halak karakter túlsúlyával folytatódtak, végül a Vízöntő jelleg hegemóniájával zárulnak le. A Vízöntő az őselemek közül a Levegővel áll kapcsolatban, jelentősége pedig tömören az alsó és a felső világok közötti kapcsolat megteremtése, működtetése. Ez a minőség – a Sötét Korszak végével összefüggésben, mintegy negatíve megjelenve – az alsó és a felső világok kaotikus összemosásával, az ember világának okkult, felforgató és felbomlasztó erőkkel való elárasztásának formájában kerül egyre fokozottabban előtérbe. Szimbolikusan az átmenet a végső stádiummal egybeeső Vízöntő korszakba 1939-ben, illetve 1867-ben kezdődött meg (a +/– 5o áthatást figyelembe véve).

 

Kép

Annak a súlyosan válságos emberi–társadalmi környezetnek, amely a Harmadik Birodalom létrejötte és fennállása közben létezett, egy másik meghatározó kozmológiai–asztrológiai szimbóluma a Plútó. A Plútó 1930-as megjelenése egyrészről kétségtelenül C. Tombaugh csillagászati felfedezésének tekinthető, miszerint ez a bolygó korábban is létezett, csak éppen addig senki nem vette észre, másrészről azonban egy ekkor bekövetkezett materializációról is joggal lehet beszélni, amely eseménynek az időpontja a Plútó kvalitatív jellegének ismeretében sok szempontból orientatív jelentőségű; egy „új” minőség megnyilvánulásba lépéséről van szó. Ez a minőség a Plútó (szanszkrit Yama-loka)] – tulajdonképpen egy transzmutáló erő szimbóluma, amely szorosan összefügg a tömegekkel, a nagy számokkal, a sokasággal; az alvilági erők uralásával vagy azok uralomra jutásával; bizonyos tekintetben a mágiával; a fantazmák és fanatizmusok világával; egyszersmind az igazi szakrális meggyőződésekkel. A Plútó a túlzások, szélsőségek vagy ellentétek szimbóluma; és például aspektusban a Nappal a rendkívüli én-tudat és rendkívüli én-bizonytalanság, én-tudati szilárdság és én-tudati labilitás szélsőséges kettőségét jelzi. Plútónikus az, ami ambivalens; az isteni és démoni influenciák közvetítése; és ami erősen szellemi, ám nem feltétlenül pozitív, akár egyenesen ördögi értelemben; a keménység, sőt olykor a kegyetlenség, kíméletlenség, brutalitás, vadság jelenléte. Általában minden kétértelműen vagylagos felfokozás: a szentség és a bűnözés, tündér és boszorkány, a bölcsesség és az élet teljes elherdálása; és az akarat ambivalens spiritualizálódása: divinifikáció vagy éppenséggel satanifikáció; mélységek és magasságok, nagyfokú vagylagosságok, ellentétek összekötése és elválasztása.

 

A szóban forgó történelmi időszak valóban a szélsőséges ambivalenciák és ellentétek megnyilatkozásának időszaka volt, s ez általánosan is elfogadott a bolsevizmus–„nácizmus” szembeállítás formájában, amivel részben egyet is érthetünk, hozzátéve először is azt, hogy a bolsevizmus csupán egyik eszköze volt annak a politikai–társadalmi háttérerőként5 működő, döntően latomokrata–judeokrata6 frontnak, amelynek másik szárnyát minden fenomenológiai különbség ellenére a liberáldemokráciák és ezen belül is főként az amerikanizmus képezte, másodszor, hogy ez a „front” még mindig csupán egy felhasznált eszköz és mozgatott báb volt – illetve az ma is – a teljességében vett antitradicionalitás erőinek az ember világa elleni offenzívájában. Döntő fontosságú tehát látni, hogy ez a közönségesen rejtőzködő és természetesen maga is folytonosan változó front csak az idők hulláma által éppen felszínre sodort ágense azoknak a hatalmas és általa többnyire nem is konstatált kozmológiai, sőt végső soron metafizikai erőknek, amelyek a ciklus lefutásáért és az utolsó stádiumban a mennyiség uralmának7 kiteljesedéséért, s legvégül az ellenhagyomány világméretű, ám efemer győzelméért – ideértve ezek minden szimptómáját és dramatikumát – felelősek.

* * *

Kép

A Harmadik Birodalom szövetségeseivel – köztük a Magyar Apostoli Királysággal – a második világháborúban szellemi szempontból a pozitívabb, vagy pontosabban a kevésbé negatívnak tekinthető oldalt képviselte. A világháború kirobbanásáért nem a Harmadik Birodalom volt a felelős, hanem az a latomokratikus–judeokratikus politikai háttérerő, amely többé-kevésbé láthatatlan szálakon keresztül a lengyelországi németek elleni – a brombergi vérengzésben kicsúcsosodó – pogromokra bujtotta a lengyeleket, teljes körű fegyveres támogatást garantálva az esetleges német reakciók esetére, amire természetesen biztosan lehetett számítani. Az 1939 őszén nyilvánosságra hozott Fehér Könyv tanúsága szerint az akkor hárommillió zsidóval szaturált Lengyelországban a brombergi vérengzés több ezer megcsonkított mellű német nőt, nemi szervéktől megfosztott férfi hullát, a mészárosok hústartó horgára felakasztott német csecsemőt és gyermeket hagyott maga után.8 Ez a láthatatlan erők által provokált brutális eseménysor („záróakkordként” a gleiwitzi rádióadó reguláris lengyel katonák általi elfoglalásával) volt az, amit a nemzetiszocialista Németország természetesen nem tűrhetett el, s amivel közvetlenül belekényszerült a Lengyelország elleni háborúba. Ezek miatt mondta Hitler 1939. szeptember 1-én hajnalban a birodalmi gyűlésen, hogy csapataink ma hajnal óta visszalőnek („seit morgens um vier Uhr wird zurückgeschossen…”) Ez azonban még mindig nem a második világháború volt, mert ugyanis ez akkor vette kezdetét, amikor a Lengyelország elleni német reakció okán, rá két nappal, 1939 szeptember 3-án Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak; a második világháborút de iure Anglia és Franciaország vezetői robbantották ki. Bár itt a (soha nem eléggé érdekes) faktualitások szintjén jelentkező ok-okozati összefüggések meglehetősen komplexek,9azt kell mondani, hogy a nemzetiszocialista Németország bármennyire is akarta, bármennyire is ez állt szinte kizárólag az érdekében, nem kerülhette el a világháborút, mert útjában állt azoknak a latomokrata–judeokrata világhódító terveknek, amelyek a XX. században két fő társadalmi berendezkedést használtak fel céljaikra: a kapitalizmust (liberáldemokráciát) és a kommunizmust (extremo-szociáldemokráciát).

 

A judeokráciának exisztenciálisan két fő formája létezik: egyrészt a cionizmus, a zsidók Palesztina területén, Izrael államban való összegyűjtésének és egy „Überstaat” létrehozásának az „irányzata”; másrészt a diaszpórizmus, a zsidók szétrajzása az egész világon és a lehető legbefolyásosabb pozíciók általuk való elfoglalása, fenntartása. Céljuk közös: egymással szorosan együttműködve a zsidó világuralom perfektuálása.

 

Az Amerikai Egyesült Államok a judeokrácia térhódításaiban régóta a lehető leggyalázatosabb szerepet tölti be. Az USA a diaszpóristák egyik paradicsoma, egyszersmind a cionisták „verőlegénye” a világban. Közismert a Harmadik Birodalom ellen játszott amerikai szerepvállalás jelentősége a bukás bekövetkeztében. Nem lehet kétségünk afelől, hogy ki provokálta ki az USA belépését a háborúba (azzal együtt, hogy akár párhuzamot is vonhatnánk Pearl Harbour és a World Trade Center–Pentagon kapcsán legutóbb lejátszódott események között, legalábbis a tekintetben, hogy úgy látszik hasonló logika működik a háttérben). Amellett, hogy az USA alkotmánya szerint külső támadás szükséges az Egyesült Államok hadba lépéséhez, a patologikusan szentimentális tömegeinek egy háború legitimációjához régóta elengedhetetlen egy, az érzelmeket mélyen felkorbácsoló brutális esemény, egy „támadás”, amelynél erősebb érzelmi sokkot talán csak az válthatna ki, ha kiderülne, hogy kik ezen események valódi értelmi szerzői, sőt adott esetben kivitelezői. Mivel a világ jelenlegi állapota olyan, hogy a kommunikáció globalizálódása a hiteles információ megszerezhetőségével fordítottan arányos (ami miatt akár a globális dezinformáció világáról is beszélhetünk), a világban a történtek valódi menetéről kizárólag egy nagyon alapos, ugyanakkor nagyon sajátos mérlegelés útján lehet legfeljebb képet kapni, végig szem előtt tartva azokról a háttérerőkről meglévő ismereteinket, amelyek az események valódi irányítói. Tanácsos minden ilyen esetben megkérdeznünk Ciceróval: Cui bono?*** És talán mondani sem kell, hogy a választ keresve a hivatalosan propagáltakhoz képest szinte mindig más irányokba vezetnek a szálak. Nos, a pearl-harbouri eseményeket tulajdonképpen maga Franklin Delano Roosevelt idézte elő azzal, hogy 1941. november 26-án egy olyan jegyzéket adott át Japánnak, hogy annak nem maradt más választása, mint a támadás. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai titkosszolgálat már hónapokkal azelőtt megszerezte a japán rejtjelkulcsot és a japán flotta minden lépéséről tudott, és annak ellenére, hogy a támadás pontos időpontját is ismerték, Pearl Harbour parancsnokát nem értesítették Washingtonból. Hiszen alig várták, hogy a támadás – 4575 katonát, 18 hajót, köztük négy amerikai csatahajót „teljesen elégő áldozattá” téve – bekövetkezzék és ezzel a politikai háttérerők követelményeinek eleget téve az USA a szövetségesek és a bolsevisták oldalán beléphessen a második világháborúba.

* * *

E ponton a hitleri Németországgal kapcsolatban a legfőbb vádat, a holokauszt-mítoszt röviden megvizsgálva, kertelés nélkül ki kell kimondanunk, hogy mindez – legalábbis méreteit tekintve – a XX. század, sőt talán világtörténelem egyik legaljasabb és leghazugabb propagandája, amelynek célja legalábbis kettős volt: egyrészről – kárpótlás címén – busás anyagi javak kikövetelése a letaposott nemzetektől, főként Németországtól, amely a mai napig márka milliárdokat fizet rendszeresen Izraelnek, illetve a judeokrácia megfelelő pénztárainak, másrészt – a félrevezetett emberekben a bűntudat és a sajnálat felébresztése, illetve állandó ébrentartása révén – az antijudeokrata törekvések csírában való elfojtása, a kétkedők azonnali „lefasisztázása”, „leszélsőjobboldalizása”, „leantidemokratázása” stb. – vagyis egy több évtizedes besulykolás eredményeként társadalmilag gyakorlatilag azonnal diszkvalifikáló címkézés – révén. Az igazság az, hogy a holokauszt-mítoszt évekkel a háború után ötlötték ki amerikai zsidó–judeokrata zsurnaliszták, mégpedig egy ószövetségi történetet dolgozva át, ahol éppen a zsidók voltak azok, akik elfogott ellenségeiket mészégető kemencékbe hajtották, hogy ott azokat „elgázosítsák”. Sámuel II. könyv 12:31 szerint: „A népet pedig, mely benne vala, kihozatá [ti. Dávid]; és némelyét fűrész, némelyét vasborona alá, némelyét mészkemenczén vitt által és így cselekedék az Ammon fiainak minden városával”. Mellesleg a holokauszt görög eredetű szó (olokaustwma [holocaustoma], illetve olokauston [holocauston]) és azt jelenti, hogy ’égő áldozat’, olyan áldozat, amelyben a feláldozott tárgyat egészen elégetik. Kétségtelen, hogy voltak deportálások (nemcsak zsidók, hanem kommunisták, partizánok és egyéb felforgató tevékenységet végzők köréből) – noha a hivatalosan emlegetett és az iskolákban tanított számok töredékében – és kétségtelenül viszonylag sokan meghaltak a munkatáborokban, „elgázosítás” és módszeres genocídium azonban nem volt és ennek azóta számos cáfolhatatlan bizonyítéka látott napvilágot.10 E ponton sokatmondó az is, hogy bizonyos országokban, például Németországban vagy Ausztriában letöltendő börtönbüntetésre ítélhető az, aki a holokauszt-mítoszt nyilvánosan tagadja (Göncz idejében Magyarországon is komolyan gondolkoztak ilyesmin); nos, mi ez, ha nem a legsötétebb diktatúrákat idéző propagandaterror, amely nyíltan rávilágít arra, hogy a hatalmat jelenleg minek a szolgálatában állók bitorolják? Mellesleg az, aki csak nagyvonalakban is ismeri a német – és főleg a korabeli német – precizitást és alaposságot, szemernyi kétsége sem lehet afelől, hogy ha a Harmadik Birodalom ténylegesen és fizikailag ki akarta volna irtani a zsidóságot, akkor ma már legfeljebb antropológiai múzeumokból tájékozódhatnánk ennek a népnek a mibenléte felől…

* * *

Kabbalista fogalmakkal élve, a kapitalizmus és a kommunizmus voltak a huszadik század társadalmi–politikai szefiratikus fájának11 oszlopai: az „irgalom” oszlopa a liberális demokrácia, a „szigorúságé” pedig a kommunizmus. Az eszmei középen pedig a földi ’királyság’, Malkuth: Izrael. A lépésről-lépésre készülő zsidó világkirályság „Salamon templomának” pillérei: jachin és bohas, a fehér és a fekete, a különböző és különálló, még megjelenésükben is ellentétes elemek, amelyeket azonban ha egy kontrolálatlan erő akarna egyesíteni, a „templom” boltozata beomlana; elkülönítve fenntartó erők, de együttesen olyanok, amelyek kölcsönösen elpusztítják egymást. És ennek a mesterséges kikovácsolt, kettős ötvözetű harapófogónak, a liberáldemokrata–bolsevista frigynek az ereje a hitleri Németország számára is gigászinak bizonyult. (Közbevetőleg megjegyezhető, hogy a XXI. századra pusztán a szerepek rendeződtek át: a kommunizmus mesterséges megszüntetése és beolvasztása a liberáldemokráciák körébe nem szüntette meg a világ e koncepció szerint kötelező kettéosztottságát, csak pusztán a szigorúság bohasi oldalára kénytelen-kelletlen egyes iszlám országok, a szóban forgó világuralmi törekvések talán utolsó akadályai kerültek. Ebből is látszik, hogy a „középpont” szempontjából mindkét oldalnak mindig csupán statiszta szerep van szánva, tehát csak eszköz, s nem maga a cél.) A kommunizmus és a kapitalizmus egy rejtett, elsődleges és mindkettejüktől különböző titkos koncepció két, egymást kölcsönösen feltételező eszköze volt, s ennek a titkos koncepciónak voltak a bennük rejlő esszenciaközeli vagy legalábbis nem kontraesszenciális elemek okán kérlelhetetlen ellenségei a nemzetiszocializmusok, a fasizmus vagy éppenséggel a hungarizmus, ami miatt a megnyilvánultan bolsevista–demokrata, egyébként latomokrata–judeokrata fantom engesztelhetetlen ellenségei, majd áldozatai lettek.

 

Tény, hogy a Kali-Yuga végső stádiumában fokozottan és egyre inkább azok az erők jutnak vezető szerephez a megnyilvánulásban, amelyek szemben az esszenciális vagy – más síkon – kvalitatív princípiummal, a szubsztancialitás, a mennyiség, vagy ha úgy tetszik (az eredeti értelemben felfogott) „anyag” oldalán álló princípium hegemóniáját tükrözik, s ami a társadalmi–politikai vonatkozásban a kvantitatív tömeg (a maga sajátos ideológiáival). Mert a jelenkori tömeg plútónikus világa a minőségtelenség – vagy ahogyan Guénon mondja – a mennyiség uralmának a világa. Természetesen nem maga a tömeg uralkodik, ami nonszensz, hanem azok az erők, amelyek egy világméretű terv – az antitradicionális akció – bábjaiként a tömegeket a maguk céljaira ideig-óráig ki tudják játszani, amelyek azt hatékonyabban tudják manipulálni, ehhez pedig szükségképpen egyre alantasabb módszerek és erők bevetésére van szükség. És ha ebből a szempontból vizsgáljuk meg, megállapítható, hogy Hitler szocializmusa – bár engedve „az idők szavának” kétségtelenül fokozott figyelmet fordított a tömegekre – nem volt eléggé nivellatív, internacionális és globális, vagyis korának „követelményeihez” képest – minden hibája ellenére – éppen annyi minőségi elemet hordozott magában, amennyi – az ennek híján teljesen dicstelen – győzelemhez úgyszólván túl soknak bizonyult. Ugyanakkor a zsidó–szláv bolsevizmus, az amerikanizmus és a többi liberáldemokrácia mint baloldali szövetség sokkal alantasabb erőkre apellált és rendkívül eredményesen, és ez az, aminek számbeli fölényét, túlerejét, s végső soron a győzelmét köszönheti. A Harmadik Birodalom tehát nem ideológiai és eszmei hibái miatt bukott el – és éppen ezért e tanulmány nem ezeknek a vizsgálatát tartotta fontosnak,12 jóllehet e sorok írója előtt ezek tökéletesen ismertek –, hanem azért, mert a Kali-Yuga aktuálisan és szükségképpen megnyilvánuló fázisának megfelelő társadalmi–politikai berendezkedéseknél valami minőségibbet, valami centrumközelibbet volt hivatott reprezentálni, ami az általános involúció és degeneráció világában mint társadalmi–politikai lehetőség elvesztette aktualitását.13

 

Másodlagos kérdés e ponton, hogy az általános minőségtelenséggel és degeneráltsággal összefüggő erők konkrétan hogyan nyilatkoztak meg az – e tekintetben egyébként világviszonylatban még a legjobbak között álló – Harmadik Birodalom kapcsán: az árulások (Bormann, Paulus, Müller, Globke, Nebe, Hoepner stb.); az egyes katonai–stratégiai ballépések (Sztálingrád); az ellenszenvet kiváltó fellépés az elfoglalt területeken; az atrocitások és túlkapások; vagy éppenséggel magának Hitlernek az egy-két vonatkozásban nagyon is kérdéses lépései (V–11-12 ügy), vagy a másik oldalon az ellenség hatalmas túlerejének, aláásó és felforgató tevékenységének, gátlástalan titkosszolgálati és propagandamódszereinek stb. formájában.

 

1945 óta tulajdonképpen nyilvánvaló, hogy a Kali-Yugát generáló és fenntartó erőkkel való értékmentő szembefordulás többé-kevésbé adekvát kollektív lehetőségei – mint a kollektív heroizmus útjai – egy világi győzelem szempontjából egyre inkább kudarcra vannak ítélve, és uralmi szerephez csak azok az egyre alvilágibb erők juthatnak, amelyek a sötétség erőivel – egy „ellen-tigrislovaglás”14 formájában – kollaborálnak. Ezzel szemben a valódi „tigrislovaglás”, vagy ha úgy tetszik az árral szemben való haladás iniciatikus útja egyre kivételesebb, elszigetelt, egyéni lehetőség marad, viszont gyakorlatilag az egyetlen, amely a tudati megmérgezettség és megsemmisülés egyre fenyegetőbb lehetőségére nemleges választ adhat.

 

Felix, qui potuit rerum cognoscere causas.

Vergilius

 

 

Jegyzetek

 

1 Mint ismeretes a Harmadik Birodalom kifejezés Möller van de Brucktól származik, akinek 1923-ben ilyen címen jelent meg egy könyve. Eszerint az első birodalom aRómai Szent Birodalom volt; a második az Otto Eduard Leopold von Bismarck-Schönhausen tevékenységének eredményeként 1871-ben létrejött, II. Vilmos-i egységesNémet Birodalom.

 

2 Az Adolf Hitler vezette Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei (‘Nemzetiszocialista Német Munkáspárt’).

 

3 Ha nem is tényleges, mint inkább áttételesen egy eszmei igazságot kifejezve, Hitler mondta a második világháború kapcsán, hogy „első világháborús bajtársaimmal már régen megnyertem volna ezt a háborút”.

 

4 Mint azt a legostobább módon tette a marxizmus.

 

5 Vö. László András: Néhány megjegyzés a történelmi–politikai háttérerőkről. Pannon Front 30. sz. 25– 30. o. Uő: Néhány szó a politikai háttérerők szerepéről. Pannon Front 31. sz. 36–41. o.

 

6 [Ti. ’szabadkőműves és zsidó uralmi’ – A szerk.] Egyes tényeket illetően lásd Leon de Poncins: A forradalom titkos erői: szabadkőművesség, zsidóság. Budapest, 1939, Stádium. [Új kiadás: Budapest, 2001, Gede testvérek – A szerk.]; Chaldäus Simon: A zsidó világszövetség veszedelme az emberiségre. Budapest, 1928, Titán [Új kiadás: Budapest, 2000, Gede testvérek – A szerk.].

 

7 A lapos és banális „összeesküvés-elméleteket” transzcendálva, lásd René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. /Az őshagyomány Könyvei I./ H. é. n., Szigeti. Vö. továbbá: Kórleónisz Miklós: Európa okkult földrajza. Pannon Front 13. sz. 17. o.

 

8 Vö. Marschalkó Lajos: A világhódítók (Az igazi háborús bűnösök). München, 1953, Süli.

 

9 Itt elsősorban a mélyen igazságtalan és természetellenes versaillesi békediktátumra és következményeire kell gondolni, szorosabban véve pedig Danzigra és az ún. korridorkérdésre; ezeket azonban más úton is lehetett volna rendezni, mint ahogy arra a német kormány több próbálkozást is tett. Vö. Tudós-Takács J.: A második világháború kitörésének előzményei. Pannon Front 24. sz. 37–38. o.

 

*** [’Kinek jó?’ ’Kinek használ?’ – A szerk.]

 

10 Csupán két példa: A Leuchner-jelentés (lásd Pannon Front 37. szám 45–61. oldal), illetve a legtöbbet emlegetett auschwitzi gyűjtőtábor kapcsán tárja fel a tényeket éppen egy zsidó fiatalember, David Cole dokumentumfilmje, az Interjú Franciszek Piperrel (Turul Video sorozat, Gede Testvérek kiadása). Lásd még: „Egy hazugsággal kezdődött”.

 

11 Mindez a héber kabbala szigorúan kontratradicionális értelmezésével függ össze, azzal, ahogyan a judeokrácia a kabbala „koncepcióit” profán világuralmi törekvések alá rendelve interpretálja. A legitim tradicionális interpretáció természetesen egészen más és általunk is elismert.

 

12 A német nemzetiszocializmus e sorok írójának szemében érvényes, jobboldali kritikája kapcsán lásd, Julius Evola: A Fasizmus jobboldali kritikája. Függelék (Jegyzetek a Harmadik Birodalomról). Kézirat. Lásd még Barti M. A.: A Tradíció és a Harmadik Birodalom. Pannon Front 15. sz. 16. o.

 

13 Azzal együtt, hogy tulajdonképpen ez az, ami az ellenség számbeli fölényét, túlerejét szüli, ugyanez az törvényszerűség számos más, evilági vonatkozásban bukásra „ítélt” kísérletre is igaz, például – csak egyet említve és természetesen a megváltoztatandók megváltoztatásával – a partikuláris keresztény szempontból „apostatának” bélyegzett Julianus Imperator restaurációs törekvéseire is. Az utóbbi kapcsán lásd Dimitrij Mereskovszkij: Az istenek halála. Julian Apostata. Budapest, é. n., Franklin Társulat.

 

14 Vö. A harc metafizikája. In Tradíció évkönyv MM . Debrecen, 2000, Kvintesszencia. 163. oldal.

 

 [’Boldog, aki megismerhette a dolgok okait’ – A szerk.]

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

.

(., 2015.02.25 02:57)

Tisztelt Szerkesztő, ha a Hitler képet kivenné a cikkemből, megköszönném. Üdvözlettel: a szerző.